Sztepp by step 2. rész

Az amerikai polgárháború vége előtt fehér és fekete művészek egy előadásban nagyon ritkán szerepelhettek.
A kevés kivétel egyike Master Juba – William Henry Lane –, volt, aki több táncstílusban
alkotott maradandót, sokan őt tartják a „modern sztepp apjának”. A 19.
század második felére a varietékben két elkülönülő stílus alakult ki.

Az egyik a gyors buck-and-wing, melyet fatalpú cipőben táncoltak, de már feltűnt a
„soft-shoe” is, melyet bőrtalpú cipőben jártak, ennek köszönhetően
egy sokkal kifinomultabb, elegánsabb jelleget mutatott. A 20. század eleje
igazi forradalomnak tekinthető mind a társadalmi berendezkedésben, mind pedig a
zenében. A fekete művészek végre fellépési lehetőséghez jutottak, bár
társadalmi megítélésük még mindig negatív volt.

Ekkortájt alakultak ki az USA-ban olyan óriási szórakoztató hálózatok, ahol tudásukat megmutathatták a
közönséghez. Ilyen hálózat volt például a Theater Owners Booking Association,
melyet egy fontos jellemzője megkülönböztetett a többitől; ez volt ugyanis az
egyetlen, ahol feketék léphettek fel, feketék számára üzemeltetett
színházakban.

Ezekre a helyekre fehér közönség csak és kizárólag a szombati,
éjféli előadásra osonhatott be a karzatot elfoglalni. Miután a fekete művészek végre
megkapták az engedélyt, hogy fehér közönség előtt is felléphessenek, egy újabb kirekesztő
korlátozást kellett elviselniük annak érdekében, hogy színpadra állhassanak. Az
ún. „two coloured” szabály kimondta, hogy fekete művészek csak párban
lehetnek színpadon, egyedül sohasem.

Kovács Rhewa Andrea